Yo tengo una perra!

Gasztroélet Rédén! Egyedül, minden alapanyaggal felszerelve, vidéken, csend...

mai menü:

http://chiliesvanilia.blogspot.com/2005/12/dis-karfiolkrmleves.html

és http://chiliesvanilia.blogspot.com/2006/10/gymbres-mzes-srgarpa-tzimes.html

Hát, úgy néz ki nem megyek Sevillába. Úgy zuhog az eső, mintha dézsából öntenék, a falu vagyis a buszmegálló jó 20 percre van gyalog.

Azt hiszem a kutyából komoly problémák lesznek, José a kertész minden egyes alkalommal elmondja nekem, hogy csukjam hátra a kertbe a kutyát, mert spanyolországban kutya sosincs lakásban. Sajnos szuper spanyol tudásommal nem tudom neki elmagyarázni, hogy ha én becsukom a kertbe a többivel mindig, vagy huzamosabb időre, utána nincs az az Isten, hogy kontrollálni tudjam és ugyanolyan well-qualified legyen, mint most. Szóval elég csúnyán néznek rám, amikor bejövök a lakásba, a szobába a kutyával. Hát, legfeljebb hazaküldenek a kutyával együtt.

A hétvégi program: Gastonnal (másik bébiszittyó kisfia, 3 éves) ülünk a szobában, és mesét nézünk a Disney Chanel-en. Drazsi alszik az ágyon, én meg, felettébb változatos módon, netezek:)

Szóval,

1. próbálkozás: Szept.26-án este elindultunk vonattal Prágába Drazsiva. A telekocsi dologgal találtam egy lányt, aki Prágából ment kocsival Huelvába, ami Sevilla mellett van. megbeszéltem vele, hogy 100 euroért elvisz minket, kutyástul mindenestül SEvillába. Megírtam, hogy 27-én hajnali 3-ra ér a vonatom Prágába, ott fogjuk várni a vasútállomás. Úgy beszéltük meg ezzel a Petra nevű lánnyal, hogy 27-én korán reggel indulunk. Hát, nem indultunk. Délután 4-ig vártam a lányra, a prágai vasútállomáson, zuhogó esőben, kutyával, rengeteg, mozdíthatatlan nehézségű cuccal, rohadt hidegben. Hívtam telefonon, nem vette fel, írtam üzenetet, mily meglepő, nem válaszolt, írtam emailt, ki sem találnátok, nem válaszolt. Szóval délután négykor egy nagy adag csalódást társamul fogadva, elindultam hazafelé. Kedves, akkor még barátom, annak ellenére, hogy Prágából nagyon csúnyán lekiabáltam a fejét, kijött elém az állomásra és még el is viselkte azt a keserű, aszott citromot, aki akkor voltam. Nem tudtam, most hogyan, merre, meddig. Aztán pár napon belül jött egy újabb lehetőség.

2. próbálkozás: Kedves Lacinak ezúton is szeretnék köszönetet mondani a segítségért! Szóval az új variáció szerint vonattal jöttünk volna Drazsival 27-i héten csütörtökön. Szeretetreméltó barátaim újra végigasszisztálták, ahogy elkészülök, és drága jó, akkor még barátommal kimentünk a vasútállomásra, hogy felszálljak a Müncheni vonatra. A cuccaimat, a prágai kiruccanásból tanulva, felére csökkentettem, de még így is sikerült annyit nyomniuk, hogy a lakástól a keletiig begörcsölt az alkarom, pedig csak húzni kellett. Megérkeztünk a Keletibe, vonatra készen. Akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben, és ahogy végiggondoltam, hogy ezekkel a cuccokkal, plusz a kutyával kel végigszántanom Európán, meginogtam, s csak az lebegett előttem, hogy visszaérjek a lakásba. Ahogy ez végigfutott az agyamon, szétesett a bőröndöm. Hopp. Jung:) hát, innen már nem volt máshova út, mint vissza a lakásba. Eldöntöttem. Kész, vége, ennyi, nem megyek sehova. Elegem van a vacakolásból. Ennek örömére csatlakoztam kedves csoportársaimhoz, akkor még barátommal, s meghallgattuk a szenzációs Kezdet Fiai koncertet.:) Persze már a koncert alatt elkezdtek kattogni a fogaskerekek, hogy jól döntöttem-e, tényleg maradnom kell-e, elindultak a fejemben az érvelések pro-és kontra. Másnap reggelre ez még jobban felfokozódott. Tudtam, hogy nem szabad sokáig gondolkodnom, mert elbizonytalanodom. Korán reggel elkezdtem telekocsit keresni, hogy ne az esti vonattal kelljen mennem, hanem most azonnal indulni tudjak. lehetőleg. bár táskám nem volt, így meg volt kötve a kezem. ahogy telt az idő, egyre bizonytalanabb lettem, mit tegyek. folyamatosan az járt a fejemben, mit hagyok itthon, mármint nem tárgy, amit itthon felejtek, hanem emberi kapcsolatok, életek, lehetőségek. már akkor elkezdtek hiányozni az emberek és úgy éreztem, ez a sok akadály mind azt jelzi, maradjak. Délután Anikóval beszéltem, aki maximálisan az utazás mellett állt, hozott bőröndöt, nyugtatott, segített pakolni. Aztán majdnem utolsó löketként befutott Dóra, akitől visszahallottam a belső önmagam. Dóra! HIhetetlen, hogy mennyire ismersz!Köszönöm:) Utolsó löketként akkor még barátom, nem barátommá vált.

3. próbálkozás: Elindultam este 9-kor a keletiből Münchenbe. A tervezett útvonal: München-Párizs-TRoyes-Pális (Dóri)-Pális-Troyes-Párizs-Irun-Valladolid-Madrid-Sevilla. Az útvonal elvileg maradt, csak "enyhén" nehezítetté vált. Münchenig szerencsésen eljutottunk, bár Győr előtt egy órát álltunk, mert hogy felsővezetéket loptak. Én már felkészültem, hogy remek, Münchenben legalább egy fél napot kell várnom, mert lekésem a Párizsi vonatot, amit végül szerecsére nem késtem le. Viszont Münchenben az égatta világon senki nem volt hajlandó abban segíteni, hol tudok helyjegyet és kutyajegyet venni, szal kénytelen voltam a vonaton, ahol legomboltak rólam 90 eurot mindezért. Ennyit szántam az egész útra Sevilláig:( remek, gondoltam, na mindegy meglátjuk meddig jutunk el. Párizsban szintén nem nagyon beszélt senki angolul, de végül szerencsésen megtaláltam a Troyes-i vonatot és eljutottam Dórihoz. Dóritól egy nap késéssel indultam, mert kicsit elcsúszott a szervezés. Tovább indulásom napján kiderült, hogy nincs helyjegy már arra a vonatra, amivel mennem kellett volna, és mint megtudtam, egész spanyolország terülteén nem lehet se vonaton, sem buszon utazni kutyával. ok. KO. vége. Erika sír. Vettem egy vonatjegyet Münchenbe,hogy akkor ennyi, párizsból hazamegyek. Persze hülye Erikának útközben megint elkezd kattogni valami idióta gépezet a fejében. Párizsban kiderült, van helyjegy a vonatomra, és nem gáz a kutya. Elindultam irunba. Este 10-re értünk oda. 32-es vigyorral szálltam le a vonatról, gondolván, ah, már Spanyolországban vagyok, innentől kezdve minden rendben lesz. Ja, persze. Irunban közölte velem a jegyeladó, hogy nem szállhatok fel egy vonatra és buszra sem a kutyával. Egyébként is a buszpályaudvar zárva. És hagyjam el a vonatállomást, mert fél óra múlva bezárják. Ja, és a város nem tom hány kilométerre van. Köszi. Itt állok Spanyol-francia határon. Éjjel. Egyedül. Pénzem nincs elég, hogy hazamenjek, egyébként sem tudok felszállni se vonatra se buszra egyik irányba sem. Cérna szakad. Erika sír. Végül odajött egy férfi, hogy mi a probléma, akiről kiderült, rendőr, és imádom ezt a férfit, elintézte, hogy felszállhassak a Valladolidi vonatra. Így végül idegtépő módon de elértem Valladolidba hajnali 3-ra. Pályaudvarról kezdésnek kiküldtek, mert hogy nem lehet kutyával tartózkodni bent. Úyghogy Őrült Banyekkal, aki akkora már 11 órát aludt és maradt egyhelyben a vonatokon, és kissé fel volt pörögve, kimentünk a pályaudvar elé. Hát, nem volt meleg. Ja, és persze ott is mindenki azt mondta, tilos kutyával utazni. Eleinte sikerült megőriznem a hidegvérem, megkértem egy taxist vigyen ki a madridba vezető útra valami benzinkúthoz (szótár, szavak egymás mellé pakolva, persze ő nem beszélt angolul:) és elmegyek stoppal. Igaz, felmértem, hogy a buszút csak Madrid-Sevilla távon 7 óra, szal laza 11 órás autóutat kéne megtennem stoppal, ami kb. 2 nap lett volna, Svájcból kiindulva.A taxis maximális jóindulattal elmondta (mutogatta, kézzel-lábbal, szótárral), hogy nehogy elinduljak stoppal, mert kutyával úgysem fog senki felvenni. Na, itt szakadt el végleg a cérna. Jó egy órát sírtam, hogy most hogyan tovább. Itt ülök, majdnema világ másik végén, de sevillához képest még mindig messze. hazamenni nem tudok, mert lejár a francia interrailem és nem tudok egy nap alatt átjutni franciaországon, pénzem meg nincs annyi, hogy hazaérjek, se sevilláig nem lenne elég, ha pl. valami mással mennék, mint vonat. Hála Istennek, már nem barátom, annak ellenére, hogy már nem barátom, maximálisan mellettem állt és visszatartott a teljes összeomlástól, úgy volt, hogy elindul értem kocsival és hazavisz.egyetlen vágyam volt akkor, hogy átlépjen magyarország határát, persze hazafelé, és otthon legyek. szidtam magam, hogy minek kellett nekem elindulnom, és egyáltalán minek kellett folyamatosan folytatnom az utat, annak ellenére, hogy minden egyes ponton akadályba ütköztem. nem volt olyan része az útnak, ami teljesen simán ment volna. izomlázam volt, alig bírtam megemelni már a cuccokat, a kutya meg volt hülyülve, azt sem tudtam, hogy ha egyáltalán elérek sevilláig, mit csinálok egy évig a kutyával úgy, hogy semmilyen közlekedési eszközre nem lehet felvinni. bezárom a szobába meg az udvarra egy évre és úgy gondolom, hogy ez így fasza????????

na mindegy, végül mondtam Zsoltinak, hogy azért várjon még pár órát az indulással, megkérdezek még pár embert, hátha valaki mond valami mást, vagy történik valami. végül kiderült, hogy felvihetem a kutyát a madridi vonatra, de nem hasnálhatom az interrail jegyem, mert csak a spanyol vonatok 10%-ra, valami személyvonatokra érvényes. Ki kellett volna fizetnem a rendes vonatjegyet valladolidból madridba, az AVE-ra (spanyol hiper-szuper vonatok), ami valami 150 euró lett ovlna banyekkal kettőnknek. végül taáltunk valami, regional express trutyi vonatot, amivel elmehettem madrigi. a vonaton elkezdett üvölteni velem a kaller, hogy mit keres itt a kutya, és túl nagy aszállító boxom, és csak 6 kg alatti kutyát lehet felhozni vonatra, és szálljak le. kiakadtam, hál istennek beszélt angolul, és mondtam neki, hogy anyád, magyarországról jövök, lassan egy hete utazom, én márpedig elmegyek madridba,ne szarakodjon velem. végül megenyhült és fennmaradhattam. és csodák csodájára. madridtól rettegtem a legjobban, hogy tutira elküldenek szebb tájakra a kutyával, meg az interrail jegyemmel, és láss csodát, nem. madridban senkinek semmi baja nem volt se a kutyával, se a boxával, se a jegyemmel, se semmivel, egyedül a jegyárus fiú gépe szarakodott, és fél órát kellett várnom, mire kaptam helyjegyet meg kutyának jegyet a sevillai vonatra. gondoltam, nem is lehetne másképp, mint hogy pont most romlik el a srác gépe:) végül meglett a jegy és felszálltunk Banyóval a hiper-szuper sevillai AvE vonatra. tényleg hipw-szuper. 2,5 óra alatt sevillában volt, ami alatt végignéztem egy filmet, külön fejhallgatóval, spanyolul, rengeteget értettem belőle:) na, végre sevilla. el sem hittem, amikor leszálltam a vonatról, hogy sevillában vagyok. 3 órát kellett várnom a családra, úgyhogy betettem a cuccaimat a csomagmegőrzőbe, és gondoltam elmegyek abba a kávézóba ahol magyarok dolgoznak. de csak gondoltam:) persze elromlott a csomagmegőrzőben az a kabin, amibe betettem a cuccaimt,úgyhogy egy ürát szarakodott a securitis, mire megoldotta, és külön jegyet kaptam, és külön kellett keresnem egy férfit, amikor visszamnetem a cuccaimért:) mindegy, megszoktam. loser!!!!!!!!:))) aztán taxi. DEEEEEEEEEEEE! Egyetlen taxis sem volt hajland kutyával elvinni a kívánt helyre, úgyhogy sétáltunk a közelben egyet Drazsival, midnenki bámult rám, hogy kutyával megyek.....De! talákoztunk a Burger King-ben az egyetlen jófej spanyollal, aki kihozottegy kis csomagot, hogy adjam oda a kutyának. és mi volt benne???????? azt hittem valami méreg....na jó nem. két hatalmas fasírt:))) Hát mit mondjak, Banyónak nagyon-nagyon-nagyon ízlett:) És végül: fekete hatalmas kocsi dudaszóval behajt a pályaudvarra, 32-es vigyorral, hatalmas mozdulatokkal integet egy nő, és kiabál, hogy Erikaaaaaaaaaaaaa, Erikaaaaaaaaaa! Megjött a család:) Ennyi.

Na, vicces. Nagy nehezen szótárazva sikerült megtudom Chirotól (asszem nem így hívják valójában a házvezetőnőt, de ezt Nikitől lehetne megtudni, mindegy, én így hívom). Szóval Chirótól sikeürlt megtudnom, hogy, legalábbis, ha jól értettem:) hatalmas, fergeteges spanyoltudásommal és az ő szenzációs spanyol artikulációjával (tudjátok, mikor az idősek a külföldinek elkezdenek hangosabban, lassabban, és hihetetlen artikulációval beszélni, mondván, hogy úgy tutira megérti, aztán értetlenkednek, hogy-hogy nem érti a külföldi), hogy Gadea a kisbaba az anyukájával van, és elvileg nem kell vele foglalkoznom, gondolom, majd a két másik lánnyal ötkor ha hazajönnek. Szóval, meglepetééééééééééééés, 5-ig továbbra is ülhetek a szobámban, és netezhetek, blogolhatok, szóval unatkozhatok:)

Be kell vallanom, egy hatalmas problémám van. Nassolni akaroooooooooooooook! Mióta itt vagyok, úgy vágyom valami édességre, süti, csoki, keksz, uhhh.francia krémes! hmmmmm. de sajnos itt semmi nincs, vagyis én nem tudom, hol van, nem akarok kutatni, és azt sem tudom, ehetek-e belőle. na mindegy, a hétvégén majd feltankolok Sevillában.:)

szóval, akkor lehet, hogy most leírom újra a nagyközönség, aki még netalán nem hallotta, hogy a túróba jutottam el eme híres-nevezetes nem tudom hogy hívják birtokra és nem tudom hogy hívják faluba.

de pill. teszek egy próbát édességszerzésre:)

Szóval, Tamás és Ildi segítségével létrejött a híres-neves blog. Sosem írtam blogot, hát ideje elkezdeni. Nem az elejétől kezdem. Ha lesz időm és hangulatom leírom az eddigieket. Egyszerűbb, ha azzal kezdem, ami van.

Szóval, vicces az élet a nem tudom milyen nevű falu melletti nem tudom milyen nevű birtokon. Drazs persze ugyanolyan finnyer hiszti, mint otthon, és nem hajlandó megenni az itteni tápot, úgyhogy mivel két napja nem igen eszik, kénytelen voltam elindulni, a mint kiderült 2 km-re lévő faluba, ahova egyedül nem jutottam el. Mivel a személyzet van itthon délelőttönként, akik nem beszélnek a spanyolon kívül semmilyen nyelvet, én ugyebár nem beszélem a spanyolt, úgyhogy elég nehéz információcsere folyik. De hát jobb híján őket kellett megkérdeznem, hogy jutok a faluba kutyaboltba ( perro tienda, asszem, szótárnyelven:). El is indultam, de persze nincs járda, meg semmi, hanem az út mellett a szemét közepette sétálj a kutyával. Végül visszafordultam kb. 20 perc séta után, gondolván eltévedtem. Hazaérésünk után 10 perccel a házvezetőnő szólt, hogy José, a kertész és sofőr megy be a faluba, bevisz. Úgyhogy nehezen és persze nagyon drágán, de sikerült kaját vennem a kutyának. Persze a boltban sem beszélt senki semmilyen nyelvet úgyhogy nehézkesen mennek a dolgok és kínosan.

Tegnap az anyukától megkaptam egy szintén Sevillában dolgozó magyar lány telefonszámát, akivel sikerült is kontaktálnom, elméletileg a hétvégén, amennyiben gyakorlatilag is használhatom a sevilla-i lakást, találkozom ezzel a lánnyal. Nagyon úgy néz ki, hogy az élet fokozottan nehezített Budapesthez képest in Spain a kutyával. Ezek gyűlölik a kutyákat. Mármint nem gyűlölik, hanem úgy gondolják, mint egy magyar faluban. A kutya a kert végében, láncon, vagy elzárva tökéletesen megfelelő, néha dobunk neki valamit enni, és persze ne ugasson, ne csináljon semmit, legjobb, ha egész nap fekszik szó nélkül, és amikor akarjuk megsimogathatjuk, de csak addig, amíg mi emberek akarjuk. Szal Drazsit át kéne neveznem KUSS!-ra:) Itt mindneki azt mondja a kutyával sehol nem lehet közlekedni. Lehet benne valami. Amikor elindultam Banyekkal a boltba, az út mellett lelassítottak mellettünk az autónk, és bámultak, hogy pórázon, kutyát sétáltatok. nem like.

Ma először komolyabban használtam a konyhát. Nem igazán szeretem ezt az árnyékként mozgok a lakásban és senkivel nem tudok kommunikálni, és mindneki úgy tesz, mintha én nem lennék ott. Mindegy. Én azért szerettem volna így pár nap után valami főtt kaját is enni. Nem igazán tudom mi hol van, úgyhogy mire megtaláltam a krumplit, ahagymát és az olajat, eltelt 1 óra. Vágódeszkájuk nincs. Nem ismerik ezt a fogalmat. Végül valahogy sikerült összehoznom a krumplis tésztát, gondoltam indulásnak, és időhatékony megoldásnak megfelelő. Fincsi:) Kicsit furán néztek, hogy mi az a pirosas-masszás tészta trutyi amit eszem, gondoltam felajánlom, hogy kóstolják meg, de miután mindenki pofákat vág rám, és kerülget, gondoltam anyátok, nem esztek belőle, az tuti. Csináljatok magatoknak!:)

Szóval, most csücsülök a kis szobámban, és igyekszem lélekben felkészülni arra az iszonyatos káoszra, ami délután jön. Három hisztis gyerek plusz egy hisztis kutya. Gyerekek, szerintem ha lenyomok délutánonként 5 klienst, az nem olyan fárasztó, mint a három gyerekkel 2 órát eltölteni. MInden tiszteletem a gyermekklinikaisoknak:)

Ja, remélem nem felejtem el a blog címet megadni nektek, és én sem felejtem el a saját blog címem.

Na, hiányoztok nagyon!

csók