Szóval, Tamás és Ildi segítségével létrejött a híres-neves blog. Sosem írtam blogot, hát ideje elkezdeni. Nem az elejétől kezdem. Ha lesz időm és hangulatom leírom az eddigieket. Egyszerűbb, ha azzal kezdem, ami van.

Szóval, vicces az élet a nem tudom milyen nevű falu melletti nem tudom milyen nevű birtokon. Drazs persze ugyanolyan finnyer hiszti, mint otthon, és nem hajlandó megenni az itteni tápot, úgyhogy mivel két napja nem igen eszik, kénytelen voltam elindulni, a mint kiderült 2 km-re lévő faluba, ahova egyedül nem jutottam el. Mivel a személyzet van itthon délelőttönként, akik nem beszélnek a spanyolon kívül semmilyen nyelvet, én ugyebár nem beszélem a spanyolt, úgyhogy elég nehéz információcsere folyik. De hát jobb híján őket kellett megkérdeznem, hogy jutok a faluba kutyaboltba ( perro tienda, asszem, szótárnyelven:). El is indultam, de persze nincs járda, meg semmi, hanem az út mellett a szemét közepette sétálj a kutyával. Végül visszafordultam kb. 20 perc séta után, gondolván eltévedtem. Hazaérésünk után 10 perccel a házvezetőnő szólt, hogy José, a kertész és sofőr megy be a faluba, bevisz. Úgyhogy nehezen és persze nagyon drágán, de sikerült kaját vennem a kutyának. Persze a boltban sem beszélt senki semmilyen nyelvet úgyhogy nehézkesen mennek a dolgok és kínosan.

Tegnap az anyukától megkaptam egy szintén Sevillában dolgozó magyar lány telefonszámát, akivel sikerült is kontaktálnom, elméletileg a hétvégén, amennyiben gyakorlatilag is használhatom a sevilla-i lakást, találkozom ezzel a lánnyal. Nagyon úgy néz ki, hogy az élet fokozottan nehezített Budapesthez képest in Spain a kutyával. Ezek gyűlölik a kutyákat. Mármint nem gyűlölik, hanem úgy gondolják, mint egy magyar faluban. A kutya a kert végében, láncon, vagy elzárva tökéletesen megfelelő, néha dobunk neki valamit enni, és persze ne ugasson, ne csináljon semmit, legjobb, ha egész nap fekszik szó nélkül, és amikor akarjuk megsimogathatjuk, de csak addig, amíg mi emberek akarjuk. Szal Drazsit át kéne neveznem KUSS!-ra:) Itt mindneki azt mondja a kutyával sehol nem lehet közlekedni. Lehet benne valami. Amikor elindultam Banyekkal a boltba, az út mellett lelassítottak mellettünk az autónk, és bámultak, hogy pórázon, kutyát sétáltatok. nem like.

Ma először komolyabban használtam a konyhát. Nem igazán szeretem ezt az árnyékként mozgok a lakásban és senkivel nem tudok kommunikálni, és mindneki úgy tesz, mintha én nem lennék ott. Mindegy. Én azért szerettem volna így pár nap után valami főtt kaját is enni. Nem igazán tudom mi hol van, úgyhogy mire megtaláltam a krumplit, ahagymát és az olajat, eltelt 1 óra. Vágódeszkájuk nincs. Nem ismerik ezt a fogalmat. Végül valahogy sikerült összehoznom a krumplis tésztát, gondoltam indulásnak, és időhatékony megoldásnak megfelelő. Fincsi:) Kicsit furán néztek, hogy mi az a pirosas-masszás tészta trutyi amit eszem, gondoltam felajánlom, hogy kóstolják meg, de miután mindenki pofákat vág rám, és kerülget, gondoltam anyátok, nem esztek belőle, az tuti. Csináljatok magatoknak!:)

Szóval, most csücsülök a kis szobámban, és igyekszem lélekben felkészülni arra az iszonyatos káoszra, ami délután jön. Három hisztis gyerek plusz egy hisztis kutya. Gyerekek, szerintem ha lenyomok délutánonként 5 klienst, az nem olyan fárasztó, mint a három gyerekkel 2 órát eltölteni. MInden tiszteletem a gyermekklinikaisoknak:)

Ja, remélem nem felejtem el a blog címet megadni nektek, és én sem felejtem el a saját blog címem.

Na, hiányoztok nagyon!

csók